Legutóbbi albumuk kétes fogadtatása után most azt az ígéretet kaptuk, hogy a banda "visszatér a rock korhadt gyökereihez". És valóban jó lett volna, ha visszatalálnak önmagukhoz, de nem így történt.
Bár nem igazán tudom, hogy mit vártak tőlük a rajongók, hiszen mind a 4 eddigi albumuk teljesen különböző volt már alapjaiban is. Szóval melyikhez is kellett volna visszatérni? A Good Charlotte az a banda, aki nem néz hátra és mindig újat szeretne hozni. És szerintem ez nagyon dícséretes. Az más kérdés, hogy igen nagy kockázattal jár és még ha jól is sikerül akkor is könnyedén elveszthetik a rajongóikat.
Azt hiszem az vitathatatlan, hogy ez az album jobban sikerült, mint a Good Morning Revival. Ennek ellenére nem robbant akkorát, mint amit sokan köztük én is vártak.

Tracklist:

01 Introduction To Cardiology
02 Let The Music Play
03 Counting The Days
04 Silver Screen Romance
05 Like It's Her Birthday
06 Last Night
07 Sex On The Radio
08 Alive
09 Standing Ovation
10 Harlow's Song (I Can't Dream Without You)
11 Interlude - The Fifth Chamber
12 1979
13 There She Goes
14 Right Where I Belong
15 Cardiology

Bár első hallgatásra csalódás volt az album, később egyre jobban megszerettem. Persze nagy rajongóként biztos könnyebben bocsátom meg a hibáikat, de azért vannak határozott jó oldalai a lemeznek.
Először is telepakolták az albumot számokkal, ami nagyon jó, főleg hogy mostanában a 10-12 szokott lenni az átlag, ami szerintem nagyon kevés. Ezenkívül a Good Charlotte mindig nagyon profin minőségben csinálja meg a lemezeit. Tökéletes a hangzás és teljesen kitöltik a számokat különböző effektekkel, de mégsem viszik túlzásba.

Persze azért akadnak tévedések is bőven. De nézzük is meg a számokat egyesével...
Önmagukhoz híven ez az album is intro-val indul, ami jó ötlet, de sajnos elég gyenge lett. A GMR intro-jánál jobb, de a régebbieket meg se közelíti. Aztán jön is az első szám a Let The Music Play. A kezdő dallam egész tűrhető és a verszakok is megbocsáthatók, de a refrén semmilyensége már nem. Még akár el is férhet az albumon kis jóindulattal, de első számnak sokkal ütősebbet kellett vona berakni. Majd megszólal a Counting The Days és megnyugszom, hogy a GC még mindig tud zenélni. Ez a szám nagyon a régi albumaikra emlékeztet. Tökéletesen megírták. Utána jön a Siver Screen Romance, aminek a bevezetője és a verszakrészek tökéletesek, nagyon slágeresek és akár a legjobb szám is lehetett volna, de a refrént itt sem találták el. De azért még így is egy jó kis szám csak jobb is lehetett volna. A Like It's Her Birthday verszakai engem nagyon a 2004-es albumon szerepló I Just Wanna Live-re emlékeztetnek az pedig az egyik nagy kedvencem a GC-től. Ez a szám annyira azért nem lett jó, de így is nagyon ütős és ennek végre a refrénje is remek lett. A Last Night teljesen a 2007-es albumra illene rá. A verszakok ebben a számban elég unalmasak, de a refrén szerencsére kicsit felébreszt úgyhogy megbocsátható. A Sex On The Radio szintén nagyon ütős szám lehetett volna, de a refrénben itt sem jön a kiteljesedés. Az Alive című szám viszont remekül el lett találva a verszakoktól kezdve a refrénen át még az átvezetés is tökéletesen illik hozzá. Aztán egy kicsit lágyabb vizekre eveznek a Standing Ovation-nel, ami egy nagyon nyugis dal és nem tipikus GC, de nekem bejön. Viszont az átvezetésben rendesen kiereszti a hangját Benji. És el is érkeztünk az album csúcspontjához. A Harlow's Song egyszerűen tökéletes. Benji állítólag a kislányának írta, de a szöveg nem utal rá konkrétan így akár egy szerelmes szám is lehetne. Ezután egy instrumentál szám jön, ami szerintem teljesen felesleges ráadásul nagyon semmilyen lett. Aztán az album levezetéseként még kapunk 3 számot. Az első az 1979, ami acoustikus hangszereléssel készült és a szövege is nagyon érdekes. Az ikrek gyerekkoráról szól és elég sok poént is belecsempésztek. Utána a There She Goes jön és azzal sincs semmi baj. Viszont a Right Where I Belong már nem esik jól a végére. A hangszerelésben már túlságosan rá mentek az effektekre és csak a refrénben jött meg a gitár. Nincs nagy gond a számmal, de nagyon átlagos. És el is érkeztünk a befejező számhoz, amiről az album is a címét kapta. Ez abszolút az intro-nak a folytatása. Sajnos nagyon hiányolom belőle a hangszerekt ugynais egy sincs benne. Csak vokál van alatta és ez kevés. A hangulata egész jó lenne, de nem értem mért nem csinálták meg rendesen. Ráadásul egy nagyon idegesítő effektet is betettek alá, ami szerintem valami szívhang akar lenni, de ezzel még élvezhetetlenebbé teszik a dalt.

Azért az album összességében rendben van és nem válik unalmassá, hiszen a végére is jó számok kerültek, ráadásul nagyon változatosak is.
A 2002-es és 2004-es albumaikhoz semmiképp nem érhet fel, de a 2007-estől mindenképpen jobb. De érezhető, hogy már ők is komolyodnak és nem lehet tőlük azt várni, hogy újra egy Young And The Hopeless albumot csináljanak.

Értékelés: 89%

Legjobb szám az albumon: Counting The Days