Négy hosszú év után a Marianas Trench végre megtörte a csendet egy újabb lemezzel, a trilógia lezárásával. 2009-ben a Masterpiece Theatre -el robbantak be ami egy zseniális és nagyszerűen felépített album lett. Ezenkívül rengeteg slágert és fantasztikus dalokat vonultatott fel. A nagy sikerű koncepciót követte a másik két lemez is, csakhogy a zsenialitás elmaradt a slágerekből pedig úgy látszik kifogytak. Mégis a legrosszabb hír, hogy most már az is hivatalossá vált: A Marianas Trench sem rock zenekar többé. Újabb remek bandát veszítettünk el...

Tracklist:

01 Astoria
02 Burning Up
03 Yesterday
04 One Love
05 This Means War
06 Dearly Departed
07 Shut Up And Kiss Me
08 Who Do You Love
09 Wildfire
10 While We're Young
11 Forget Me Not
12 End Of An Era

 Nagyon vártam már az Astoriát, hiszen a Marianas Trench egy nagyon különleges zenekar volt. Vegyítette a pop-punk-ot és pop-rock-ot a capella elemekkel és mindezt nagyon profin megvalósították. Az első lemezük a címéhez méltón igazi mestermű lett. A második albumukon igaz már érződött, hogy higul a zenéjük, hiszen nagyot nyitottak a pop zene irányába, de mégis jelen volt azért az elektromos gitár és még mindig kiemelkedő dalokat szállítottak. Mindezt pedig megkoronázták egy tökéletes bevezetéssel és lezárással, ami miatt a legjobb albumok között a helye, még ha el is marad egy hajszállal az előzőtől.

 A végállomás viszont elég kiábrándító lett. Egyre többen fordítanak hátat saját múltjuknak és cserélik le a rock-ot pop-ra, lásd Yellowcard, Fall Out Boy, Avril. Viszont ez még nem is annyira nagy baj, hiszen mindenki változhat. De lehet ezt igényesen is csinálni. Példát vehettek volna akár a Neon Trees-től vagy a Madden Brothers-től. De az igazság az hogy az Astoria nagyon csúnyán elvérzett és még csak nem is sajnálom, mert nem érzem hogy ezekből a dalokból sokkal többet is kilehetett volna hozni. Sajnos belefulladtak az ötlettelenségbe. Pedig aztán 4 év pihenő egy zeneszerzőnek bőven elég lehetett volna hogy méltón térjen vissza. De igazán még az igyekezetet sem érzem benne.

 A tracklist egyébként kicsit megtévesztő lehet sok helyen, hiszen hivatalosan 17 dal szerepel rajta. Azonban hogy tisztán lássunk levettem az instrumentál elemeket, hiszen igazából 12 az ami valódi dal. A többi csak fél perces átvezetés két szám között. De ez cseppet sem probléma, hiszen a 12 dal bőven elég úgy, hogy az első 7 perces az utolsó meg 8. Ráadásul az egész együtt 57 perc szóval a hosszára abszolút nem lehet panaszunk. Viszont a minőségre annál inkább.

 A felvezető dalokat eddig mindig fantasztikus kreativitással alkották meg mind a két albumon. Itt viszont már rögtön az Astoria alul marad elődeihez képest, bár mentségére szóljon, hogy magasan volt a léc, úgy hogy igazán nagy baj ezzel még nincs, de nem szól akkorát mint kellene. De aztán jön a Burning Up, amit ha sikerül eltekinteni attól hogy csak egy pop dal, akkor nagyon lehet élvezni. Igazi bulizós dal kicsit retrós beötéssel, amire nehéz lenne nem mozogni. A Yesterday is a jobbak közé tartozik és ez is folytatja a retró hangzást. Majd el is érkezünk a One Love -hoz, amit legelőször hallhattunk a megjelenés előtt. Ez egyértelműen a lemez legjobbja, bár ez egy lassú, érzelmes darab. Írtak már ettől jobb lassú számot is, de nincs ez messze azoktól. Nagyon hangulatos dal lett. A This Means War is simán vállalható dal egy pop lemezen. És a Dearly Departed tartozik még a jó dalok közé, bár félek, hogy csak az ukulele és hegedű hangszerelés tette különlegessé. Szóval úgy néz ki hogy a lemez első fele rendben van azonban ezután a nem túl erős színvonal nagyon gyorsan hanyatlani kezd.
 A Shut Up And Kiss Me már kicsit bugyuta darab és unalmassá is válik, de még évezhető. Viszont a Who Do You Love tipikusan példázza, hogy mért is lett rossz a lemez. A dal kezdése fantasztikus. Az az a capella rész a tamokkal megerősítve nagyon jó kezdés, de aztán kiderül hogy az valójában a refrén és később sem változtatnak rajta semmit. Pedig jó néhány lapáttal rá kellett volna még dobni, de annyiban hagyták. Kezdő témának remek, de nem fokozták tovább így ellaposodott. Aztán a Wildfire -ben még van energia, de túl sablonos ahhoz hogy kiemelkedő legyen. Majd jön az igazi mélypont, hiszen a While We're Young -ból kiderül, hogy Josh Ramsay túl sok Wrecking Ball -t hallgatott, mert a versszakok ének dallama egy az egyben abból lett lopva. A refrén meg szinte hallgathatatlan. Eztán pedig ahogy a többi albumaikon is úgy itt is utolsó előttinek egy érzelmes zongorás számot szerettek volna elsütni, de könyörgöm mért hiszik azt hogy minden dallam szép ami alá zongorát írunk? Sőt, szerintem amikor egy száll zongora van az ének alatt akkor különösen szép dallamokra van szükség hogy megható legyen. Itt azt éreztem hogy Josh csak úgy leült a zongorához hogy írjon valamit és ez lett belőle. A befejező, az albumot lezáró, megkoronázó dalról meg szinte nem is érdemes beszélni. 8 percnyi szenvedés. Már a kezdése unalmas. Utána pedig annyira szét van tördelve, annyira darabos az egész, hogy tényleg fáj hallgatni.

 Ha az Astoriát a Masterpiece -hez vagy az Ever After-höz akarom hasonlítani akkor sehol sincsen. Ha egy pop albumként nézzük akkor vállalható és vannak rajta szerethető és kiemelkedő dalok, de több az olyan ami csak úgy elmegy kategória. A Marianas Trench-től ennél sokkal többet vártam. Most nagyon gyávák és lusták voltak. Aki szereti a pop zenét annak tudom ajánlani. Aki a Marianas Trench-et eddig szerette az tehet vele egy próbát, de csak óvatosan. A többieknek pedig felejtős ez a lemez.

Értékelés: 60%
Legjobb dal a lemezen: One Love