A Yellowcard már nagyon régóta a kedvenceim közé tartozik és rengeteg örömteli pillanatot szereztek nekem korábbi albumaikkal. A nagy visszatérésük is 4 év után óriási meglepetés volt és jól sikerült. Cseppet sem okoztak csalódást, bár nem teljesen ugyanaz a Yellowcard tért vissza, néhány dologban ugyanis hiány érzetem maradt, de nem tudok róla rosszakat mondani. Egy korrekt lemezt kaptunk.
A legutóbbi 2012-es lemezüket pedig szintén nem akarom nagyon bántani, mert nem lett vállalhatatlan és sok rajongó igényeit kielégítette. Én inkább csak igénytelennek tartom és összecsapottnak, de még ezzel is ki tudtak emelkedni a nagy átlagból.

Na de elérkeztünk 2014-hez és minden megváltozott. Az utóbbi években nagyon terjed a zenekaroknál a csináljunk valami teljesen újat és utáltassuk meg magunkat a rajongóinkkal szindróma. Ez az őrület pedig most a Yellowcard -ot is elérte sajnos.

A változásnak egyáltalán nem vagyok ellenére sőt egy idő után kötelező is újat mutatni. A Yellowcard viszont nem csak újat akart most mutatni, hanem konkrétan eldobtak mindent amitől jó volt a zenéjük.
De még az sem lenne baj ha stílust váltanak, hiszen lehet azt jól csinálni. Egy friss példa erre a The Madden Brothers, akik a GC világától teljesen idegen stílusban játszanak, de vér profin! Lehet szeretni, utálni, de az vitathatatlan hogy stílusában tökéletes.

Így most a Yellowcard esetében sem ízlés kérdésről van szó, hanem konkrétan hibákról! Óriási hibákról!!! Az albumuk ugyanis ezer sebből vérzik és sehol egy sebtapasz...

 Tracklist:

01 Convocation
02 Transmission Home
03 Crash The Gates
04 Make Me So
05 One Bedroom
06 Fragile And Dear
07 Illuminate
08 Madrid
09 The Deepest Well
10 Lift A Sail
11 MSK
12 My Mountain
13 California

Ha jelentéktelenebb bandáról lenne szó valószínűleg lezavarnám annyival a kritikát, hogy gyenge az album, de egy Yellowcard lemez megérdemel egy hosszabb cikket, úgyhogy most nagy levegőt veszek és neki kezdek...

A lemez a Convocation című bevezető dallal indul és annak ellenére, hogy a dallamok kimaradtak belőle hangulatos és bevezetőnek ennyi is elég (bár nem egy Three Flights Up). Aztán jöhet az igazi zene gondolnánk, de a Transmission Home -nak csak a kezdő riffje harap a versszakok már unalmasak, viszont szerencséjére a refrén megmenti a dalt, bár nem úgy ahogy várnánk. A Crash The Gates egy fokkal keményebb falat, itt a versszakok lettek jobban eltalálva a refrén meg csak úgy elmegy. Igazán érdekes ebben a dalban sem történik. Aztán jön a jól beharangozott Make Me So, amihez csak egy kérdésem lenne: Nem volt idő zenét írni alá??? Ezt csak azért kérdezném, mert az egyetlen elfogadható mentség ez lenne rá. A bevezető dallam és a refrén ugyanis tökéletesek és meghozzák az energiát, de a versszakok alatt konkrétan nincs zene! Ezzel pedig megölték a dalt, ami mellesleg a legnagyobb sláger lehetett volna a lemezen!
De nem baj mert a One Bedroom alatt van idő ezen búslakodni. Élvezhető bár majdnem unalomba fullad, amikor aztán bejön végre a torzított gitár. Viszont a dal végére olyan szólót írtak, ami az egész hangulatot elrontja és ez az elhalkulós befejezés nagyon nem illett ide. Szóval egy tökéletes alapot is sikerült elrontaniuk a végére. A Fragile and Dear négy meghallgatás után sem tudott rám hatni, egyetlen részt sem tudok belőle felidézni, azt hiszem ez mindent elárul róla. Az Illuminate viszont azon kevés dal közé tartozik, amiben nyomokban fel lehet fedezni a Yellowcard stílust. A versszakok meghozták a nosztalgia érzést, de a többi része teljesen felejthető. Az album legnagyobb kérdése viszont számomra a Madrid, mégpedig hogy mit keres a lemezen?! Nagyon egyszerű a hangszerelése és rövid is, ráadásul túl hirtelen ér véget. És itt sajnos még az ének is el lett rontva így az sem segít rajta. Elfért volna egy ilyen típusú szám itt a lemez közepén csak nem ilyen összecsapott módon.
Ezután szerencsére javul kicsit az összkép, hiszen a The Deepest Well végre egy gyorsabb szám, nagyon enyhe punkos beütéssel. Más albumon mondjuk ez sem lenne kimagasló, de ebből a mezőnyből kitűnik. Matty Mullins vokálja is sokat dob rajta. És elérkeztünk az album címét viselő dalhoz. A Lift A Sail valóban méltón képviseli a címet, hiszen az egyik legjobban összerakott dal lett. Érzelmes, hangulatos, van egy kis kiteljesedése is úgyhogy ezzel hamar meg lehet barátkozni. Az MSK pedig az első dal, amiben végre hallani lehet a hegedűt is rendesen. Csak kár hogy a dallamát a Believe -ből másolták ki. Ettől még jó, nagyon szép a dal csak adhattak volna neki nagyobb ívet, mert a felénél kezd vontatott lenni. A My Mountain nagyon rossz versszakokat kapott, pedig a refrén itt egész jól sikerült, ez is egy ütemesebb darab végre csak kár, hogy erőtlen lett. És elérkeztünk a befejező dalhoz. A lemezt hallgatva egyértelmű volt, hogy lassú számmal fejezik be, ami nem is baj csak kicsit már kezd sok lenni belőle. Pedig a California egy kellemes szám, de sajnos ennek is sok a hibája. Egyetlen zongorára épül csak, ami jó is lehetne, de akkor viszont színesebbnek kellett volna lennie, itt viszont nagyon primitív a zongora. A végén pedig vártam volna a kiteljesedést, de most is elmaradt.

Hallva a lemezt nagyon úgy tűnik, hogy a Yellowcard kimondhatatlan (és leírhatatlan) nevű dobosa kulcs ember volt a bandában, mert a hiányát nagyon megérezni. A régi dobossal együtt eltűnt a punk stílus is és ez az egyik nagy kérdés, hogy MIÉRT! És emiatt tűnik úgy egyértelműen, hogy itt nem pusztán stílus váltásról van szó. Egyszerűen elpuhultak! Persze biztos nem csak a doboson múlt, de egy jó dob sok hibát el tudott volna fedni és egy kicsit pörgősebbre vehette volna a lemezt. Jók az érzelmes dalok, de nem kell ahhoz minden hangszert leépíteni.

És ha már itt tartunk valóban a legnagyobb hibája a lemeznek a hangszerelés... A Yellowcard -nak hatalmas eszköztára van. Nagyon jól megírták régen a dalokat. Egyetlen számba is többféle hangszerelést írtak. Ezenkívül van egy profi hegedűsük, aki gyönyörű dallamokat írt és ettől vált igazán különlegessé a Yellowcard. Az új lemezen pedig ezekből semmit sem mutatnak. A gitár riffek ötlettelenek, a torzított gitár tényleg csak aláfestés, semmi extra nincs benne. A dob szintén erőtlen és az egész keverés valahogy teljesen idegen a Yellowcard -tól. Dallamokat alig lehet felfedezni a dalokban. Az összes szám egysíkú. Semmi változatosság. A legnagyobb bűnük viszont, hogy érthetetlen módon mellőzték a hegedűt. Pedig nem egy lassú szám szerepel a lemezen, amik simán épülhettek volna rá. De a gyorsabb dalokat is feldobta volna. Az egyetlen ami most is jól működött és élvezhető az az ének, illetve az ének dallama. Az jól meg lett írva. Ryan Key hangját élvezet hallgatni, de ez kevés ahhoz, hogy elfelejtsük a hibákat.

Öt profi album után egy olyan lemezzel előállni, ami tele van hibával egyszerűen megbocsáthatatlan. Nagyon haragszom a Yellowcard -ra. Pedig vannak jó részek minden dalban, de valahogy mindegyiket elrontották. Érezni, hogy a dalokban van lehetőség, de sokkal sokkal sokkal többet lehetett volna és kellett is volna kihozni a belőlük...
Nem mondom, hogy nem lehet szeretni a lemezt és nem mondom, hogy én utálom, de hatalmas csalódást okoztak. De mostanában egyre gyakoribb ez a jelenség, úgyhogy kezdek hozzá szokni. Csak az a baj, hogy amikor ilyen színvonalas és erős bandák elhullanak, ezek után vajon kitől várhatunk igazi punk rock albumot?

Értékelés: 70%
Legjobb dal a lemezen: One Bedroom