Ismerős az az érzés, amikor rátalálsz valamire amit nagyon megszeretsz és nem érted, hogy eddig hogy tudtál nélküle élni? Na én pont így voltam most a Patent Pending-el. Mikor meghallottam ezt a lemezt azt éreztem, hogy ez bizony nagyon hiányzott eddig.

Ez a pop-punk csapat hivatalosan már 2001 óta együtt van, de úgy tűnik 12 év kellett ahoz hogy megtaláják a saját stílusukat. Kezdetben még csak egy-egy dalt adtak ki, majd 2006-ban megjelent első nagy lemezük is amit aztán sokáig csak kis lemezek követtek. A következő albumukat pedig 2011-ben adták ki. Az már viszonylag hallgatható, de érződik rajta, hogy keresik még önmagukat. Aztán 2 éve kiadták harmadik stúdió albumukat is ami egészen hihetetlen, de fantasztikusan sikerült. Össze sem lehet hasonlítani a korábbi próbálkozásaikkal. Valahogy hirtelen minden a helyére került...

Tracklist:

01 There Was A Time
02 Shut It Down
03 Let Go
04 Hey Mario
05 Battles
06 Brighter
07 All-Star Hipster
08 Classic You
09 The Whisky, The Liar, The Thief
10 Falling Out Of Love
11 Damn!

A stílusuk nekem nagyon bejön. Nem azokat a tipikus pop-punk kliséket játsszák, amitől a legtöbben képtelenek elszakadni. Néhol ugyan megjelennek a klasszikus témák, de nagyon ügyesen vitték bele a saját stílusukat és ezzel elég nagyot újítottak. Elképesztő az a lazaság és humor ahogy ők zenélnek. Mindig benne van egy kis poén a számaikba, ami vagy a dalszövegben vagy akár a zenében jelentkezik. De ezt szerencsére nem viszik túlzásba és sokszor igen is mernek keményebbek lenni.

Zeneileg is nagyon profik és az egész lemezt is nagyon jól összerakták. Külön örülök neki, hogy írtak bevezetőt hozzá, ami jól is sikerült. A lezárásnak pedig a Damn! valóban jó választás volt. Emellett pedig sok slágeres dal került az albumra. A legismertebb talán a Hey Mario, ami ráadásul nagy poén is. Nekem a kedvencem mondjuk a The Whisky, The Liar, The Thief ami a hangszerelésnek és a szövegnek köszönhetően annyira zseniális lett, hogy hallgatva a dalt tényleg egy kocsmában érzem magam. De muszáj kiemelnem még a Let Go és az All-Star Hipster -t. Kis érdekesség pedig még, hogy a Classic You című számot Jaret Reddick -el énekli aki Bowling For Soup front embere.

Természetesen a hibákról sem felkezhetek meg ugyanis bár nekem mindegyik dal tetszik, azért nem mind lett annyira kimagasló. Ráadásul egy két dal elfért volna még a lemezen, mert az első csak egy intro. Viszont ezen a pár apróságon kívül nem nagyon van amibe beleköthetnék. Ez egy remek album lett, úgyhogy mindenkinek csak ajánlani tudom!

Értékelés: 86%
Legjobb dal a lemezen: The Whisky, The Liar, The Thief

Jó sokáig halogatták az új albumot. Egészen pontosan 4 és fél éves a legutóbbi lemezük. Aztán meg már igérgették év elején, hogy még idén kiadják, de csak átcsúszik jövő évre. A hivatalos megjelenési dátum 2016. február 19. a címe pedig Taking One for the Team. A srácok azt írták, hogy már alig várják, hogy mi is hallhassuk, mert ez lett az eddigi legjobb munkájuk. Hát legyen úgy! Bár amilyen számokat eddig kiadtak azok alapján maximum a Get Your Heart On albumuk szintjén mozoghat. De mondjuk az is elképzelhető, hogy a négy eddig kiadott dal nem is lesz rajta a lemezen. Abban az esetben még van remény, hogy akár jó is lehet.

Pár napja már kaptunk egy teasert hozzá és most megérkezett teljes hosszában is a videó. Őszintén szólva én elég csalódott vagyok. Szerintem ez egy borzalmas klip. Nem értem hogy a GC hogy tud ilyennel előállni azok után, hogy régen mennyire jók voltak, ha csak például a The Anthem vagy a Lifestyles videókra gondolunk. Bár kitettem a klipet, hogy akik nagyon kíváncsiak megnézhessék, én azonban nem ajánlom a megtekintését.

Good Charlotte - Makeshift Love (Music Video)

Hirtelen a semmiből a Zebrahead egyszer csak bejelentette, hogy új lemezt ad ki. Váratlanul jött, de végülis már két év eltelt az előző óta és amúgy is ezekben az ínséges időkben kimondottan felüdítő olyan bandát látni, akik nem arra hajóznak amerre a divat akarja vinni őket. Sokan hátat fordítottak már a rock és punk zenének, de annak nagyon örülök, hogy a ZH továbbra is rendületlenül szállítja a punk lemezeket méghozzá magas színvonalon!
 Kicsit azért aggódtam értük, mert a 2006-os mélyrepülés óta egyre feljebb ívelt a pályájuk és a Get Nice és a Call Your Friends albumok fantasztikusan sikerültek. Szétszúzták azokat a korongokat és nem kevés slágeres szerzemény született általuk. Úgy éreztem, hogy teljesen kimaxolták magukat. Kíváncsi voltam vajon van e még bennük elég egy újabb lemezhez és ráadásul ilyen hamar. Nos a válasz az hogy: Naná!

Tracklist:

01 Who Brings a Knife to a Gunfight
02 Worse Than This
03 Headrush
04 Keep it to Myself
05 Running with Wolves
06 So What
07 Save Your Breath
08 Walk the Plank
09 Under the Deep Blue Sea
10 Wasted Generation
11 Battle Hymn
12 Kings of the Here and Now
13 Freak Show

 Az első dal már rögtön igazán bekezd, ahogy kell úgy Zebrahead-esen. A Worse Than This egy kicsit populárisabb punk dal, de az is kiemelkedő, majd a Headrush olyan energiával jön, hogy eldobom az agyam. Ez szerintem az egyik legjobb ZH dal lett amit valaha írtak. Aztán kis kellemes meglepetésként jön a Keep it to Myself, hiszen ez egy akusztikus darab, de nem kell megilyedni ez nem egy érzelgős dal csak kicsit könnyedebb. A Running with Wolves rögtön meg is nyugtat minket, hogy nem lesz itt elpuhulás. Viszont újabb nyugis dal következik. A So What ami kb. a folytatása a Keep it to Myself-nek. De ez is teljesen rendben van.  Aztán a Save Your Breath -el igazán odateszik magukat. Ebben a számban nem finomkodnak semmit. A cím adó dal viszont igazán különleges lett. Nem egy gyors punk dal, de van benne energia. A versszakok meg nagyon el vannak találva. És az igazán nagy meglepetés csak most jön, hiszen először szerepel olyan dal egy ZH lemezen, amiben nincs ének. Ez egy kellemes kis felvezetése úgymond a következő felvonásnak. Na a Wasted Generation az aminek a versszak részei totál elborultak. Számomra már túlságosan átmegy eszetlen zúzásba, de aztán a refrén mindenért kárpótol. Az nagyon tetszik. Majd jön a Battle Hymn, ami olyan laza vagány dal, izgalmas gitár riffekkel, amilyet nagyon ritkán hallani. A Kings of the Here and Now szintén átmegy kemény zúzásba, de nem feltétlen értelmetlenül, mert az adrenalint kétségkívül meghozza. A refrén pedig itt is ütős lett. Végezetül pedig a Freak Show szintén egy könnyebben emészthető pop-punk dal, ami méltó lezárása a lemeznek.

 Azért aggódtam amúgy, mert a ZH-nek ez a receptje, hogy rap verszak után kemény punk-os refrén nagyon jó, de féltem, hogy nem tudnak már újat mutatni ennyi lemez után. De fenébe is én ezt a lemezt is ugyanúgy megettem, mint a többit. Hihetetlen hogy századszorra is eltudják adni a dalokat ugyanazzal a módszerrel.
Amúgy meg nem érződik a lemezen az ötlettelenség. Remek témákat találtak ki, feldobták különböző hangszerekkel a dalokat és nagyon örülök neki, hogy újra előjöttek a lazább témákkal is, mert a 2008-as Juggernauts óta hiányoltam azt a lazaságot. És most erre sem lehet panaszunk.

 Az egyetlen gyengesége talán a többi lemezükkel szemben, hogy most elmaradtak a nagy slágerek. Az összes szám remek, de a Headrush-on kívül egyik sem ér fel az előző albumok top számaival, ha mondjuk egy Blackout-ot vagy She Don't Wanna Rock -ot említek. Viszont a többi lemezre kerültek szép számmal olyan dalok is amiket nem kellett volna ráerőltetni. Így viszont kiegyensúlyozottabb ez a lemez és albumként jobban funkcionál.

 Összefoglalva tehát csak annyit mondhatok, hogy ha Zebrahead rajongó vagy akkor ez is tetszeni fog, mert szerintem ez az egyik legerősebb albumuk lett. Ha meg eddig nem ismerted őket akkor bátran hallgass bele, mert biztos lesz rajta olyan ami megtetszik.

Legjobb dal a lemezen: Headrush
Értékelés: 85%

És itt van végre! Komolyan alig merem elhinni. Ráadásul nekem már elsőre bejött a dal. A dobosuk meg végre megtanult dobolni, aminek külön örülök, mer az előző két lemezen siralmas volt.

Ha már ilyen hamar kiadták az első számot, akkor valószínűleg már végeztek a felvételekkel. És akár január-februárban érkezhet a lemez is. Hallgassátok meg ti is a GC legújabb dalát itt! Remélem nektek is tetszeni fog!

Good Charlotte - Makeshift Love

Amikor megláttam a profiljukon a kiírást akkorát dobbant a szívem mint még soha. Ráadásul egy keveset meg is mutatnak nekünk az egyik új szerzeményükből, amiből érződik, hogy nem puhultak el.

Sokáig nem lehetett tudni, hogy vajon visszatérnek e még. Hatalmas volt a csend körülöttük ráadásul az ikrek külön projektbe kezdtek tavaly. De most a kételyek eloszlani látszanak végre.

Vajon tényleg közeleg egy új lemez? És ha igen mikor? Remélem hamarosan kiderül...

Link: Welcome Back GC!!!

Több mint 3 év után újra kaptunk All American Rejects dalt. Hogy jön e új album vagy sem azt nem tudni. De ez a dal most itt van és ennek nagyon örülök. Egy filmhez írták a dalt és annyira megtetszett hogy már a film is kezd érdekelni. Annyira megfogott a hangulata, hogy még a telefonomat sem vettem fel amég vége nem lett a számnak. Hallgassátok meg ti is!

The All American Rejects - There's A Place

A Scouting For Girls -t még a legelső 2007-es albumukkal ismertem meg és bizony egyből megszerettem őket a She So Lovely számuknak köszönhetően. De később már maga a lemez is egyre szimpatikusabb lett, hiszen sok slágeres dal került rá. Nem titkoltan Elvis nagy példaképe a bandának és ez a zenéjükön is érződött. A szinte csak zongorára épülő rockabilly -s hangzás jó pár évtizeddel visszarepített minket az időben és igazán kellemes nosztalgikus hangulatot teremtett. A következő két album már egyre jobban zárkózott fel a mai trendekhez, azonban az alap sémák megmaradtak. Továbbra is a zongora volt a középpontban és a 2012-es The Light Between Us című lemezüknél úgy tűnt megtalálták a helyes utat. Aztán elérkeztünk 2015 végéhez és megjelent negyedik stúdió albumuk amivel rendesen megleptek.

Tracklist:

01 Life's Too Short
02 Still Thinking About You
03 Castles
04 Home
05 My Vow
06 Black And Blue
07 Three Words Eight Letters
08 Bad Superman
09 Best Laid Plans
10 Thank You And Goodnight
11 Christmas In The Air (Tonight)

 Roy nagyon tehetséges zongorista és eddig mindegyik lemezükön csúcsra járatta a hangszert. Most viszont mégis úgy döntöttek, hogy dobják a zongorát és az eddig általuk sosem használt hegedűt állítják a középpontba egy kis acoustikus gitár aláfestéssel. Ez nem is lenne feltétlen baj, hiszen a hegedű gyönyörű hangszer, viszont ha egy olyan banda aki pont a zongora játéka miatt kiemelkedő, híretelen elhagyja azt akkor elég nagy rizikót vállal.
 Ennek szerencsére van egy nagy pozitívuma. A lemez egyedibb lett és újszerűnek hat. Nem érezzük azt hogy már megint ugyanazok a sablonok szólnak. Ezenkívül kiderült, hogy jól értenek a hegedűhöz is. Nagyon szép dallamokat játszottak vele és ez jól áll a daloknak.

 Viszont sajnos van hátránya is. Ugyanis a zongora és a hegedű nehezebben fér meg egymás mellett emiatt pedig a zongorát szinte teljesen el kellett hagyniuk. Nagyon kevés szerep jut neki és az a kevés is inkább csak díszítésnek van ott. Így viszont nem mindig tudták kitölteni a teret a zongora nélkül. És emiatt úgy érzem, hogy most csak egy fél SFG albumot kaptunk.

 De azért megijedni nem kell, mert mint mindig most is jó munkát végeztek és egy nagyon kellemes albumot kaptunk tőlük. A dalok valóban nagyon megérintenek és az egész lemez szép egységes lett. Ráadásul a lezárása is nagyon jól sikerült.  Ami viszont számomra talán még negatívum, hogy kicsit soknak érzem a lassú, melankólikus számokat. De hát ez most egy ilyen lemez lett. Viszont az mindenképp csalódás, hogy bár jók a dalok azért elmaradtak a slágeres szerzemények. Az előzőkön ezeknél jóval erősebb dalok is szerepeltek.

 Öszességében azért mindenképpen pozitív a korong. A színvonalat hozta még ha nem is ez a legjobb albumuk. Aki a SFG -t szereti szerintem ezzel is elégedett lesz.

Értékelés: 75%
Legjobb dal a lemezen: Life's Too Short

Az utóbbi hónapokban a Simple Plan csak úgy szórja az új számait. És nem értem hogy ha már kész vannak akkor hol a lemez? Idén már biztos nem adják ki. Legkorábban januárban jöhet. Bár az az igazság, hogy annyira már nem is várom. Ezek a semmilyen pop dalok, amiket mostanában írnak inkább elveszik a kedvemet, mintsem felcsigáznának. De még ha ezek nem is lesznek rajta a lemezen, afelől azért mindenki nyugodt lehet, hogy a színvonal ez marad.

Az az érdekes, hogy egyrészt haragszom a Simple Plan -re mert 2008 óta nem alkottak semmi maradandót és nem is nagyon próbálkoznak egyedi hangzással. Másrészt viszont idegesít, hogy nem tudom utálni őket. Ugyanis amit csinálnak az egyáltalán nem rossz. Igaz hogy olcsó sablonokat használnak és másnapra már el is felejtem a dalaikat, de mégis jó hallgatni. Laza, vidám dalokat írnak ami feldobja az embert. Erre pedig úgy tűnik sokan vevők. 

A dalokat inkább nem minősítem. A Saturday és a Boom tipikus Simple PLan számok, a másik kettő viszont erősen kísérletezős, de fülbemászó mindegyik. Lentebb hallható mind a négy szerzemény. Az I Don't Wanna Go To Bed klipje pedig szinte kötelező. A dal önmagában elég ciki még egy Simple Plan -től is de a videó annyira vicces, hogy megéri megnézni.

Simple Plan - Saturday

Simple Plan - Boom

Simple Plan - I Don't Wanna Be Sad

Simple Plan - I Don't Wanna Go To Bad

 Négy hosszú év után a Marianas Trench végre megtörte a csendet egy újabb lemezzel, a trilógia lezárásával. 2009-ben a Masterpiece Theatre -el robbantak be ami egy zseniális és nagyszerűen felépített album lett. Ezenkívül rengeteg slágert és fantasztikus dalokat vonultatott fel. A nagy sikerű koncepciót követte a másik két lemez is, csakhogy a zsenialitás elmaradt a slágerekből pedig úgy látszik kifogytak. Mégis a legrosszabb hír, hogy most már az is hivatalossá vált: A Marianas Trench sem rock zenekar többé. Újabb remek bandát veszítettünk el...

Tracklist:

01 Astoria
02 Burning Up
03 Yesterday
04 One Love
05 This Means War
06 Dearly Departed
07 Shut Up And Kiss Me
08 Who Do You Love
09 Wildfire
10 While We're Young
11 Forget Me Not
12 End Of An Era

 Nagyon vártam már az Astoriát, hiszen a Marianas Trench egy nagyon különleges zenekar volt. Vegyítette a pop-punk-ot és pop-rock-ot a capella elemekkel és mindezt nagyon profin megvalósították. Az első lemezük a címéhez méltón igazi mestermű lett. A második albumukon igaz már érződött, hogy higul a zenéjük, hiszen nagyot nyitottak a pop zene irányába, de mégis jelen volt azért az elektromos gitár és még mindig kiemelkedő dalokat szállítottak. Mindezt pedig megkoronázták egy tökéletes bevezetéssel és lezárással, ami miatt a legjobb albumok között a helye, még ha el is marad egy hajszállal az előzőtől.

 A végállomás viszont elég kiábrándító lett. Egyre többen fordítanak hátat saját múltjuknak és cserélik le a rock-ot pop-ra, lásd Yellowcard, Fall Out Boy, Avril. Viszont ez még nem is annyira nagy baj, hiszen mindenki változhat. De lehet ezt igényesen is csinálni. Példát vehettek volna akár a Neon Trees-től vagy a Madden Brothers-től. De az igazság az hogy az Astoria nagyon csúnyán elvérzett és még csak nem is sajnálom, mert nem érzem hogy ezekből a dalokból sokkal többet is kilehetett volna hozni. Sajnos belefulladtak az ötlettelenségbe. Pedig aztán 4 év pihenő egy zeneszerzőnek bőven elég lehetett volna hogy méltón térjen vissza. De igazán még az igyekezetet sem érzem benne.

 A tracklist egyébként kicsit megtévesztő lehet sok helyen, hiszen hivatalosan 17 dal szerepel rajta. Azonban hogy tisztán lássunk levettem az instrumentál elemeket, hiszen igazából 12 az ami valódi dal. A többi csak fél perces átvezetés két szám között. De ez cseppet sem probléma, hiszen a 12 dal bőven elég úgy, hogy az első 7 perces az utolsó meg 8. Ráadásul az egész együtt 57 perc szóval a hosszára abszolút nem lehet panaszunk. Viszont a minőségre annál inkább.

 A felvezető dalokat eddig mindig fantasztikus kreativitással alkották meg mind a két albumon. Itt viszont már rögtön az Astoria alul marad elődeihez képest, bár mentségére szóljon, hogy magasan volt a léc, úgy hogy igazán nagy baj ezzel még nincs, de nem szól akkorát mint kellene. De aztán jön a Burning Up, amit ha sikerül eltekinteni attól hogy csak egy pop dal, akkor nagyon lehet élvezni. Igazi bulizós dal kicsit retrós beötéssel, amire nehéz lenne nem mozogni. A Yesterday is a jobbak közé tartozik és ez is folytatja a retró hangzást. Majd el is érkezünk a One Love -hoz, amit legelőször hallhattunk a megjelenés előtt. Ez egyértelműen a lemez legjobbja, bár ez egy lassú, érzelmes darab. Írtak már ettől jobb lassú számot is, de nincs ez messze azoktól. Nagyon hangulatos dal lett. A This Means War is simán vállalható dal egy pop lemezen. És a Dearly Departed tartozik még a jó dalok közé, bár félek, hogy csak az ukulele és hegedű hangszerelés tette különlegessé. Szóval úgy néz ki hogy a lemez első fele rendben van azonban ezután a nem túl erős színvonal nagyon gyorsan hanyatlani kezd.
 A Shut Up And Kiss Me már kicsit bugyuta darab és unalmassá is válik, de még évezhető. Viszont a Who Do You Love tipikusan példázza, hogy mért is lett rossz a lemez. A dal kezdése fantasztikus. Az az a capella rész a tamokkal megerősítve nagyon jó kezdés, de aztán kiderül hogy az valójában a refrén és később sem változtatnak rajta semmit. Pedig jó néhány lapáttal rá kellett volna még dobni, de annyiban hagyták. Kezdő témának remek, de nem fokozták tovább így ellaposodott. Aztán a Wildfire -ben még van energia, de túl sablonos ahhoz hogy kiemelkedő legyen. Majd jön az igazi mélypont, hiszen a While We're Young -ból kiderül, hogy Josh Ramsay túl sok Wrecking Ball -t hallgatott, mert a versszakok ének dallama egy az egyben abból lett lopva. A refrén meg szinte hallgathatatlan. Eztán pedig ahogy a többi albumaikon is úgy itt is utolsó előttinek egy érzelmes zongorás számot szerettek volna elsütni, de könyörgöm mért hiszik azt hogy minden dallam szép ami alá zongorát írunk? Sőt, szerintem amikor egy száll zongora van az ének alatt akkor különösen szép dallamokra van szükség hogy megható legyen. Itt azt éreztem hogy Josh csak úgy leült a zongorához hogy írjon valamit és ez lett belőle. A befejező, az albumot lezáró, megkoronázó dalról meg szinte nem is érdemes beszélni. 8 percnyi szenvedés. Már a kezdése unalmas. Utána pedig annyira szét van tördelve, annyira darabos az egész, hogy tényleg fáj hallgatni.

 Ha az Astoriát a Masterpiece -hez vagy az Ever After-höz akarom hasonlítani akkor sehol sincsen. Ha egy pop albumként nézzük akkor vállalható és vannak rajta szerethető és kiemelkedő dalok, de több az olyan ami csak úgy elmegy kategória. A Marianas Trench-től ennél sokkal többet vártam. Most nagyon gyávák és lusták voltak. Aki szereti a pop zenét annak tudom ajánlani. Aki a Marianas Trench-et eddig szerette az tehet vele egy próbát, de csak óvatosan. A többieknek pedig felejtős ez a lemez.

Értékelés: 60%
Legjobb dal a lemezen: One Love