A Rasmus elég komoly múlttal rendelkezik, ezzel szemben nem tudnak sok mindent felmutatni. 2003-ban egy jól sikerült stílus váltás után megszaladt nekik a szekér és próbáltak talpon is maradni, de a 2005-ös albumukkal igen csak leszerepeltek. Olyasmit próbáltak magukra erőltetni, ami nem állt jól nekik.

Most 2008-ban ismét visszatértek, hogy bizonyítsanak. Nem tudom kinek mennyire jött be ez az album, de egy dolgot mindenesetre bebizonyítottak vele: Mégpedig, hogy már sosem lesznek olyanok, mint 2003-ban. Jó felé tapogatóznak és érződik, hogy többet dolgoztak ezen a lemezen, de valahogy hiányzik belőlük az a plusz. A legnagyobb problémájuk, hogy olyanok akarnak lenni, mint 5 éve. Kétségbeesetten kapaszkodnak a „jól bevált” imidzsükhöz és nem mernek változtatni. Pedig kellene!

Tracklist:

01 Livin’ In A World Without You
02 Ten Black Roses
03 Ghost Of Love
04 Justify
05 Your Forgiveness
06 Run To You
07 You Got It Wrong
08 Lost And Lonely
09 The Fight
10 Dangerous Kind
11 Live Forever

Azt meg kell hagyni, hogy jobb lett, mint az előző album és jó hogy most nem próbáltak nagyon kemények lenni, mert az szánalmas volt. Ez sokkal lágyabb album lett és stílusosabb is ,így élvezhetőbb. De továbbra is kicsit érződik az ötlettelenség és az album közepe nagyon lelaposodik. De legalább az eleje jól kezdődik és a végének is megadták a hangulatot és egy egész kellemes számmal levezették.

Nem tudok túl sokat elemezgetni a Rasmus-on mivel elég keveset nyújtanak zeneileg. Aki eddig nem szerette őket az ettől az albumtól is óvakodjon, aki pedig szereti őket annak ez is tetszeni fog. Én ezt még a hallgatható albumok közé sorolnám és előző album hibáit egy kicsit jóvá tették, de még így is csak árnyékuk önmaguknak.

Értékelés: 70%

Legjobb szám az albumon: Ten Black Roses

Bátran kijelenthetem, hogy a Sum 41 megérett. Kaptunk mi már sok mindent tőlük és mindig élveztük is. Voltak lazák voltak kemények, de mindig szerettük, amit csináltak. Ennek ellenére az első komolyabb zenei élmény a Chuck című albumuk volt. Addig is jók voltak, de ott érezhető volt, hogy most elindultak a jó irányba és zeneileg is nagyot fejlődtek.

Most viszont elérték azt a pontot, amire azt kell mondanom, hogy le a kalappal. Nem számítottam tőlük ilyen komoly színvonalú albumra, de megcsinálták. Amellett, hogy megőrizték az egyéniségüket képesek voltak teljesen megújulni és igényes zenét készíteni. Engem nem érdekel semmilyen nyamvadt kritikusnak sem a véleménye, (mivelhogy lehúzták kicsit ezt az albumot) hisz a nevükben is benne van, hogy csak kritizálni tudnak. Ez akkor is az egyik legjobb album a világon!

Tracklist:

01 Underclass Hero

02 Walking Disaster

03 Speak Of The Devil

04 Dear Father

05 Count Your Last Blessings

06 Ma Paubelle

07 March Of The Dogs

08 The Jester

09 With Me

10 Pull The Curtain

11 King Of The Contradiction

12 Best Of Me

13 Confusoin And Frustration In Modern Times

14 So Long Goodbye

Tökéletesen megfelelő az album hossza, hiszen 48 perces és 14 szám került rá, amikből teljesen kihozták a maximumot. Nem csak verszakokból és refrénekből állnak a számok, hanem rengeteg plusz témát visznek bele, amitől mindegyik szám egy külön alkotás lesz. Nagyon jót tesz az albumnak az is, hogy végre merték használni a zongorát és más hangszereket több számukban is. Ezenkívül, ha kicsit jobban fülelünk a számok alatt akkor háttérben észre lehet venni, hogy milyen komoly vokál szól minden egyes számban. Néhol szinte észrevétlen, de mégis teljesen más lesz tőle hangzás.

Vannak az albumon kisebb úgymond átvezető számok, amik nyilván emiatt rövidebbek (Ma Paubellem, King Of The Contradiction). De ezek is teljesen jól beleilleszkednek az album képébe és remekül vannak elhelyezve. Olyan így mintha több felvonásból állna az album. Ezenkívül több számnak a végén is rámennek arra, hogy megadják a hangulatot vele a következő számhoz. Egyedül azt tudnám gyenge pontnak mondani, hogy az utolsó szám egy ilyen erős és lendületes albumhoz kicsit primitív lezárás, de az is kellemes kis szám és elfér ott.

Aki eddig nem szerette a Sum 41-t az tuti, hogy megszereti, de ugyanakkor az is elégedett lehet, akinek már eddig is a kedvencei közé tartozott. Nekem ez azok között az albumok között van, amiket soha nem tudok megunni és ez elég ritka.

Értékelés: 98%

Legjobb szám az albumon: Walking Disaster

A Good Charlotte-nak eddig három lemeze jelent meg és mindegyik nagyon különlegesre sikerült. Azonban a három lemezben csak egyetlen dolog közös: Mindig valami teljesen újat és váratlant kapunk!

Ez most sincsen másképp. Ismét sikerült kihozniuk valami teljesen mást a zenéjükből. Ennek egyrészt örülhetünk, mivel ilyet még nem hallottunk tőlük és jó a változatosság. Másrészt viszont ez a folytonos megújulás csalódást kelthet a rajongókban, mert sosem azt kapják, amit várnak.

Egy biztos, engem nem fognak elveszíteni, mert bármit is csinálnak nekem az úgy jó. Tetszik, hogy mernek újat hozni és így nem válnak unalmassá. Ezenkívül kísérletezhetnek bármilyen stílusban, bármilyen hangszerelésben, a Good Charlotte-nak annyira jellegzetes vonásai vannak, hogy mindig fel lehet őket ismerni.

Tracklist:

01 Good Morning Revival
02 Misery
03 The River
04 Dance Floor Anthem
05 Keep Your Hands Of My Girl
06 Victims Of Love
07 Where Would We Be Now
08 Break Apart Her Heart
09 All Black
10 Beautiful Place
11 Something Else
12 Broken Hearts Parade
13 March On

Bónusz számok:

14 Face The Strange
15 Jealousy

Annak ellenére, hogy szeretem a GC-t és ez az album sem okozott különösebb csalódást be kell látnunk, hogy nem lett ez olyan tökéletes. Az album 45 perces és 13 szám került fel rá, ami jó is de, ha azt nézzük, hogy az előző két albumuk mennyire kidolgozott volt, ahhoz képest ez meg sem közelíti.

A GC gondosan odafigyelt eddig, hogy megadja az album hangulatát már a kezdő számmal. Ennek ellenére amit itt első számként kaptunk az szinte a nullával egyenlő, konkrétan nem zene. Az utolsó szám pedig nem tekinthető lezárásnak csak úgy eldöntötték, hogy mondjuk legyen ez az utolsó szám és ennyi. Ha attól eltekintünk, hogy mennyire más a számok hangulata és hangszerelése, mint a régebbieké akkor arra nagyon nem lehet panasz. Sok nagyon jó szám került fel ide és egyiket sem tekerném tovább, mert mind egész jó. És próbálták hasonló effektekkel és hangszerekkel megcsinálni a számokat így tényleg egy egységes albumot kaptunk. A számok után odaírtam még két bónusz számot, azok ugye alapból nincsenek rajta az albumon, de nagyon jók és szerintem azokkal lenne igazán kerek ez az album.

Sajnos ezek alapján azt kell mondjam alulmúlták önmagukat, hiszen ettől ők sokkal jobbat is tudnak. De ugyanakkor két ilyen magas színvonalú album után nehéz tartani a szintet és ezek után szinte bármit csalódásnak élnénk meg. Az album hibái azért annyira nem zavaróak és ha nem az előzőkkel kezdjük összehasonlítgatni akkor meg abszolút megállja a helyét.

Értékelés: 88%

Legjobb szám az albumon: The River

Az előző albumuk nekem nagyon bejött, azonban a kritikusok igen csak lehúzták és valószínű a rajongók többsége sem örült annyira ennek az elvont, sötétebb stílusnak. Minden bizonnyal ezért volt ez a nagy sietsség a következő album kiadásával.

2006 januárjában jött ki a Lights and Sounds és már októberben elkezdtek dolgozni a követketőn. Másfél év telt csak el és jött is Paper Walls egy fajta jóvá tesszük a hibáinkat címen, bár véleményem szerint nem volt itt hiba.

A gyors munkálatok ellenére egyeltalán nem érezni az albumon a kapkodást. Valószínű azért hagytak elég időt maguknak, hogy rendesen kidolgozzák az albumot. Álltalában az ilyenekből sajnos nem szokott kisülni semmi jó, azonban a Yellowcard-nak sikerült megfelelnie a rajongók elvárásainak és a kritikusok is jobban díjazták ezt a lemezt. Szóval most már mindenki boldog… vagy nem?

Tracklist:

01 The Takedown
02 Fighting
03 Shrink The World
04 Keeper
05 Light Up The Sky
06 Shadows And Regrets
07 Five Becomes Four
08 Afraid
09 Date Line (I Am Gone)
10 Dear Bobbie
11 You And Me And One Spotlight
12 Cut Me, Mick
13 Paper Walls

Tudom kicsit több számot emeltem ki, mint szoktam, de egyszerűen muszáj volt. Fantasztikus számok kerültek fel erre az albumra. És amiket nem emeltem ki azok is mind jók. 13 szám került fel az albumra és 48 percen át élvezhetjük a jobbnál jobb dallamokat és témákat.

Örülök, hogy gyorsan csináltak még egy albumot, amin sokkal szerethetőbb számok vannak, de annak is örülök, hogy nem hazuttolták meg önmagukat. Próbáltak könnyebben befogadható számokat írni a rajongóknak, de ugyanakkor nem áll ez olyan távol az előző albumuktól sem.

Azt viszont hozzá kell tennem, hogy ez az album korántsem olyan felépített, mint az előző. Meg van az egység és az utolsó számnak is megadták a módját, aminek különösen örülök, de ha az albumot egészében nézzük akkor a vége felé gyengülnek a számok. Bár ez főként az iszonyat erős kezdésnek tudható be.

Én nagyon szeretem ezt is és remek album lett, de hiányzik belőle az a plusz, ami az előzőt számomra nagyjá tette. Viszont ez is fantasztikus lett és bebizonyította vele a Yellowcard, hogy kifogyhatatlanok az ötletekből.

Értékelés: 89%

Legjobb szám az albumon: Keeper

A Linkin Park sosem a kapkodásáról volt híres. Az előző két albumuk között is eltelt 3 év most pedig 4-et kellett várni a harmadikra. Igaz azt hozzá kell tenni, hogy 2004-ben kisebb pihenőre mentek és 2006-ban álltak újra munkába. De igazából a szünet után már egy másik Linkin Park tért vissza.

Sok rajongó biztosan csalódott ebben az albumban mivel teljesen más mint amit eddig csináltak. Szerintem viszont érettebbek lettek és végre zenét próbáltak csinálni. Nekem nincs különösebb gondom ezzel az albummal. Mivel valami újat akartak csinálni, amit eddig még nem próbáltak nyilván nem is megy még tökéletesen, de érződik a fejlődés.

Tracklist:

01 Wake
02 Given Up
03 Leave Out All The Rest
04 Bleed It Out
05 Shadow Of The Day
06 What I’ve Done
07 Hands Held High
08 No More Sorrow
09 Valentine’s Day
10 In Between
11 In Pieces
12 The Little Things Give You Away

Elég sok színű lett az album és ez mindig jó, mert nem unatkozunk közben. Sokféle számmal próbálkoztak és a legtöbb egész jól be is jött. Ugyanakkor azért kaptunk egy keveset a régi Linkin Park stílusból is. A Given Up  a No More Sorrow és a Bleed It Out igaz kicsit másabbak már, de emlékeztetnek a régi stílusukra. A What I’ve Done-al pedig sikerült majd hogy nem az In The End magasságába felérniük. A többi szám viszont már egészen szokatlan számunkra tőlük.

Mint album egész jól megállja a helyét. A bevezető szám bár elég jellemtelen lett azért még az elmegy kategória (az előző albumuk bevezetőénél minden estre jobb). Ezután remekül következtek a jobbnál jobb számok egészen az In Between-ig. Itt ugyanis kicsit kiakadtam, hogy ez mit keres itt. Ez ugyanis már túlságosan lapossá teszi az albumot. Voltak az elején is lassabb számok, de azok jók voltak. Aztán jön a Hands Held High amire azt mondom hogy elment, de most már jöjjön valami igazi szám. Utána fel is élesztették a lendületet a No More Sorrow-val majd a Valentine’s Day megint csak elég lírai lett, igaz a végén elszabadulnak az indulatok. És az In Between az utolsó csepp a pohárban, amire már nincs mentség. Az In Pieces pedig már kevés ahhoz hogy jóvá tegye ezeket a hibákat. És mindennek a tetejébe utolsó számként kapunk egy az album stílusával teljesen ellentétes altató dalt. Ami nem is lenne olyan rossz szám, de sehogy sem illik az albumra, utolsó számként meg főleg nem.

Amennyire jól kezdték az albumot a végét annyira el is rontották. Én ezt nagyon sajnálom, mert sok jó szám van az albumon és lehetett volna akár tökéletes is, ha ehelyett a két szám helyett mást tesznek oda. Nekem így az élvezhetőségből rendesen levett, de ennek ellenére még így is jobb album lett az előzőknél.

Értékelés: 82%

Legjobb szám az albumon: What I’ve Done

Szűk másfél év elteltével az Angels & Airwaves ismét jelentkezett egy új albummal. Úgy tűnik nagyon szeretik ezt csinálni, mert ilyen hamar nem szoktak kiadni új albumot mások. De ennek örülünk, mert a jó zenéből sosem lehet elég. Azonban kicsit érződik az albumon, hogy nem vártak vele túl sokat.

Nem biztos, hogy a sietség az oka, mert lehet az előzővel is ennyit dolgoztak, de valamiért ebben még kevesebb lett az ötlet és pár jó számot leszámítva elég egysíkú az album.

Tracklist:

01 Call To Arms
02 Everything’s Magic
03 Breathe
04 Love Like Rockets
05 Sirens
06 Secret Crowds
07 Star Of Bethlehem
08 True Love
09 Lifeline
10 Jumping Rooftops
11 Rite Of Spring
12 Heaven

Azért nem kell végleg eltemetnünk ezt az albumot. Nem sokkal marad el az előzőtől. Midegyik szám nagyon hangulatos és egész jók lettek csak az előző albumhoz képest nem tud semmi pluszt adni. De a színvonalat azért hozza.

Az igazán nagy probléma az, hogy ebből a 12 számból kettő gyakorlatilag nem is szám csak átvezetés a következő számhoz. És ezek nagyon unalmassá teszik és ettől kicsit vontatott lesz az album. A másik nagy hiba, hogy az utolsó szám rossz lett. Csakúgy mint az előzőn itt is a végére hagyták a legrosszabb számot pedig ilyet nem szabad elkövetni. Egyrészt ne legyen egyáltalán rossz szám az albumon, de még ha véletlen van is egy akkor azt könnyebb megbocsátani, ha jól elvegyítik a többi közé, de nem utolsó számnak berakni.

 De én azt mondom amég csak ennyi a hibája egy albumnak addig engem nem fog nagyon zavarni és várom a következőt. Viszont az is biztos, hogy nem ez lesz a kedvenc albumom.

Értékelés: 75%

Legjobb szám az albumon:  Lifeline

A Fall Ou Boy ezzel az albumukkal végre felkerült a listámra. Volt már ezelőtt 2 albumuk, de azok számomra említésre sem méltóak. Mint a legtöbben én is a Thanks For The Memories-al ismertem meg őket és azt a számot azóta nem tudom megunni.

A Fall Out Boy is megjárta a maga útját. Nem lettek híresek rögtön az első albumukkal. Fokozatosan kezdtek rátalálni önmagukra. Ezen az albumon már sikerült megtalálni a stílusukat és valami egyedit csinálni. Viszont reméljük legközelebb már a zenéjük is jobb lesz nem csak a stílusuk.

Tracklist:

01 Thriller
02 The Take Over, The Breaks Over
03 The Ain’t A Scene, It’s An Arms Race
04 I’m Like A Lawyer With The Way I’m Always Trying To Get You Off (Me+You)
05 Hum Hallelujah
06 Golden
07 Thanks For The Memories
08 Don’t You Know Who I Think I Am
09 The (After) Life Of The Party
10 The Carpal Tunnel Of Love
11 Bang The Doldrums
12 Fame Infamy
13 You’re Crashing, But You’re No Wave
14 I’ve Got All This Ringing In My Ears And None On My Fingers

Letörtek az ujjaim mire beírtam az összes számot. Mégis hogy lehet ilyen hosszú címet adni a számoknak? Nincs ember aki végig kimondja ezeket. Na de visszatérve az albumra egész korrekt lett. 14 szám került rá amitől nem is kell több és az album hossza is megfelelő, bár a végére itt is kicsit kezdünk unatkozni.

A számok elég egyediek és a legtöbb élvezhető is. Azonban vannak, amik kicsit félre sikerültek és sok számban néhol már idegesítő az énekes különcsége. Néha túlzásba viszi a hajlítgatást meg a modorosságot és ilyenkor úgy érzem, mintha műfajt tévesztett volna. Biztos Rock zenész akart lenni? De ettől függetlenül jó hangja van és ha nem viszi túlzásba akár még jót is tesz a zenéjüknek.

A Thanks For The Memories-t már említettem is az elején, hogy mennyire jó. Hát körülbelül ez az egy számuk szól a nagyközönségnek a többi már kisebb réteget érint meg. A többi sem mondható rossznak, sőt vannak még bőven jó számok az albumon, de korántsem olyanok, mint az előbb említett.

Bár vannak hibái az albumnak és érezhető hogy most bontogatják a szárnyaikat azért egész jó lett az album és nem fog fájni a meghallgatása.

Értékelés: 76%

Legjobb szám az albumon: Thanks For The Memories

2003-ban a Yellowcard -nak minden össze jött. Kezükben volt a siker tuti receptje, de következő lemezük készítésekor a kukába dobták és valami teljesen újat és szokatlant csináltak.

Ez valóban bátor lépés volt, de ugyanakkor leromboltak vele mindent, amit az Ocean Avenue -val felépítettek. Az összehasonlítgatásnál természetesen kapásból elvérzett a lemez, hiszen senki nem ezt az irányt várta tőlük, de ha ettől el tudunk vonatkoztatni és önmagában nézzük a Lights And Sounds -ot akkor rájövünk, hogy cseppet sem rossz album...

Tracklist:

01 Three Flights Up
02 Lights And Sounds
03 Down On My Head
04 Sure Thing Falling
05 City Of Devils
06 Rough Landing, Holly
07 Two Weeks From Twenty
08 Waiting Game
09 Martin Sheen Or JFK
10 Space Travel
11 Grey
12 Words, Hands, Hearts
13 How I Go
14 Holly Wood Died

A stílussal együtt a hangulat is megváltozott. Sokkal komorabb a lemez és a dalszövegek sem épp pozitívak. Bár ha visszagondolunk az Ocean Avenue -n sem volt minden szám felhőtlen vidám és bulizós. Elég csak a Way Away, Breathing vagy Empty Apartment -et említenem. Persze ott még jó arányban voltak ezek elhelyezve. A komor hangulatból 52 perc itt valóban kicsit soknak hat és kevésbé változatosak a dalok. Ezenkívül a nyolcadik dal után kicsit eseménytelen a lemez és változást csak az utolsó két szám hoz.

DE!!!
A lemez nagyon egységes és van egy egyedi hangulata, ami simán be tud szippantani a világába.
A Three Flights Up gyönyörű dallamai mesterien nyitják meg az albumot, amire az utolsó szám legvége még rá tesz jó néhány lapáttal így a lezárás is tökéletes lett és szépen keretbe foglalták a lemezt.
Az album energiáját olyan kiemelkedő számok garantálják, mint a Down On My Head, Lights And Sounds, Rough Landing, Holly, Waiting Game és a Hollywood Died. Az érzelmes részt pedig a City Of Devils és a How I Go képviseli.
Egyetlen számot nem tudok igazán megérteni, hogy mi célt szolgál a lemezen, ez pedig a Two Weeks From Twenty. Ez konkrétan egy jazz szám és bár jó kis gitár szóló van a közepén, semmi érdekes nincs a dalban.

Összességében apróbb hibákat leszámítva ez egy jó kis lemez lett. És aki el tudja fogadni, hogy ez nem egy Ocean Avenue stílusú album annak mindenképp ajánlom.

Értékelés: 89%

Legjobb szám az albumon: Down On My Head

Miután a Blink-től külvönvált Tom DeLong ő sem tétlenkedett. Rögtön munkába állt és 2006-ban ki is adta az új bandájával az első albumukat. Amég a +44 néhol halványan azért emlékeztet a Blink-re addig az Angels & Airwaves-nek semmi köze sincs hozzá.

Egészen más hangulata és dallamvilága van. Össze sem lehet hasonlítani a kettőt. Érdekes hogy miután feloszlott a Blink egyikük sem maradt meg a stílusánál. Úgy tűnik hármuknak teljesekülönbözik a stílusuk. És az is kiderült, hogy csak közösen tudnak igazán maradandót alkotni.

Tracklist:

01 Valkyrie Missile
02 Distraction
03 Do It For Me Now
04 The Adventure
05 A Little’s Enough
06 The War
07 The Gift
08 It Hurts
09 Good Day
10 Start The Machine

Azért hogy ne legyek félreérthető leszögezném, hogy én nagyon bírom az Angels-t. Szerintem sikerült nagyon egyedinek lenniük és élvezetes a zenéjük, de ez egy egész más világ, mint amit eddig megszoktunk.

Ezt a stílust leginkább Space Rock ként lehetne jellemezni. Teljesen olyan a hangszerelés is mintha az űrben járnánk és a holdról néznénk a földet. Nagyon ilyen léleknyugtató hatása van. Egy másik világba vezetnek be a zenével.

Minden különlegessége ellenére azonban sok hibája van. Azt hogy csak 10 szám van az albumon azért nem tudom hibának mondani, mert mindegyik szám nagyon ki van dolgozva és elég hosszúak, ezért így is 50 perces az album. De az a „kidolgozottság” sokszor inkább unalmat jelent. Néhol eltelik 1 perc vagy akár több is anélkül, hogy bármi is történt volna a számban. És ez egy idő után idegesítő. Persze ez egy két helyen akár pozitív is lehet hiszen megadják a számoknak a hangulatot és a felvezetést. De a legnagyobb hiba az hogy nem nagyon tudnak újat mutatni. Kicsit összemosódnak a számok, mert túlságosan hasonlítanak egymásra. Ezenkívül a két legrosszabb számot a végére hagyták így az album vége rossz emlék marad. És azért sajnálom ezt nagyon, mert olyan jól kezdtek.

Az apróbb hibák ellenére mindenképpen ajánlani tudom, mert nagyon különleges és élvezhető, de nem biztos, hogy elsőre meg fog tetszeni. Elég kézenfekvő lenne összehasonlítani a +44-al, de azért nem teszem, mert annyira más a stílusuk, hogy nem lehet összehasonlítani a kettőt. De mind a ketten jó albumokat tudtak csinálni és ennek örülhetünk.

Értékelés: 80%

Legjobb szám az albumon: The War

A Billy Talent ezzel az albumukkal végre megérdemelten híressé vált. Tovább vitték azt a vonalat, amit az előző albumukkal elkezdtek csak sokkal jobban. Kemények, egyediek és nagyon megosztóak.

Bár ezen az albumon sokkal több olyan szám van, ami már első hallásra azonnal megragadja az embert. Nagyon sokat fejlődtek. Remek témákat találtak ki és dallamosabbak is mint legutóbb. Azt hiszem itt megtalálták a helyes egyensúlyt. Most már végre többet zenélnek, mint üvöltöznek...

Tracklist:

01 Devil In A Midnight Mass
02 Red Flag
03 This Suffering
04 Worker Bees
05 Pins And Needles
06 Fallen Leaves
07 Where Is The Line?
08 Covered In Cowardice
09 Surrender
10 The Navy Song
11 Perfect World
12 Sympathy
13 Burn The Evidence
14 Beach Balls

Nagyon erős egyéniségük van. Mindegyik számban megtalálhatóak a jellegzetes Billy Talent dallamok és témák és hasonlóan építik fel a számokat. Ennek ellenére egyik sem unalmas és nem érezzük azt hogy ilyet már hallottunk.

Tökéletesen megfelelő az album hossza és a szám mennyiség. Abszolút egységes ugyanakkor változatosak a számok. Az első számmal nagyon erősen bekezdtek, de ezt tudták is tartani. Egészen a 11. számig folyton kapunk valami újat. Egyedül a 12. és 13. számnál éreztem úgy hogy ezek már nem hoznak új színt és kicsit gyengébbek a többinél, de ezekkel sincs nagy baj.

Mivel az album nincs igazán felépítve így bevezető illetve befejő számról nagyon nem beszélhetünk, de azért jól választották meg mindkét számot. Vannak még apróbb hibáik, de sokkal jobb az előzőnél és nagyon élvezhető az egész album.

Viszont a Red Flag-et még ki kell emelnem külön is, hiszen a Billy Talent igazán ezzel a számukkal lopta be magát a szívembe. Rengetegszer meghallgattam abban az időben és meghatározó volt számomra. De a kiemelt számok közül szinte mindegyik örök kedvenc marad.

Értékelés: 87%

Legjobb szám az albumon: Red Flag